Ahogy leülök az írógép elé a gondolattal fejemben, úgy érzem magam mint egy haditudósító. Ülök üres tekintettel, bámulom az üres lapot melyet gonddal befűztem az írógép be és csak merengek a borzalmakon melyeket láttam. Mellettem a cigaretta lassan csikkig ég, a kihűlt kávé szaga pedig belepi a szobát.

Sok haditudósítást olvasok magam is erről a háborúról. A legtöbb arról szól, hogy az egyik közkatona cserben hagyta bajtársát. Szerencsére a legtöbbjük csak hadifogságba kerül, egy két hónapra, vagy egy két évre. Ritkán, de megesik arról hallunk: a fronton minden rendben, tartjuk a posztunk és sebesült nincs. 

Nem tudom mikor kezdődött a háború. Azt tudom, hogy a szerelem támadt először. Nap mint nap több fronton harcol emberek milliói ellen. Csatát mindig csak egy ember ellen nyerhet. Így az emberek szövetségeket kötnek, azzal akinek szíve szintén ostrom alatt áll s aki félti őket a hadifogságtól. Rengeteg a hadifogoly, mind fogolytáborokban dideregnek magány húzta falak között. Én is megfordultam már néhányban. A legtöbben ilyenkor arról mesélnek, hogy egyedül maradtak a harcmezőn az ellenséggel, mert társuk elszaladt, vagy máshoz bújt egy másik lövészárokban. Így letették a  fegyvert. Hallottam olyanról aki golyót röpített a fejébe, mintsem táborba hurcolják, olyanról is hallani aki a dezertőrt lőtt agyon. Vannak akik együtt kapitulálnak. Ilyenkor feltétel nélkül megadják magukat s elvonulhatnak a csatatérről.
Miután elültek a harcok, megesik, hogy találkoznak a régi bajtársaikkal az emberek. A legtöbben már megbocsátották cserbenhagyóiknak a fogságban töltött éveket. Együtt sétálnak, rámutatnak egy padra melyen összebújtak s jó fedezék volt. Mosolyognak a perceken, mikor úgy tűnt csatát nyerhetnek. De senki nem győzhet. A legtöbben civilként megpróbálnak újra beilleszkedni a társadalomba, de hamarosan ismét besorozzák őket. Elindulnak ismét a harcba valakinek az oldalán. S az egyetlen mit remélhetnek, hogy együtt harcolnak végig, végig amíg meg nem halnak.